A papagáj hetven meséje a csalfa asszonyról melyet azért mond el, hogy egy különösen szép asszonyt visszatartson a csalfaságtól. A papagáj a bölcsesség megtestesítője ebben a különösen, régi és távoli világban. Ügyes fondorlatokról beszél, de valójában arra a számtalan veszélyre kívánja felhívni úrnője figyelmét, melyeknek ki van téve a hitvesi hűséget megszegő asszony.
A kedves keretmesébe foglalt hetven történet sajátos tanítómese tehát, mely azonban a mai olvasónak nem csak a példázatokat, hanem elsősorban a XIII. század táján élt mind társadalomnak hiteles és eleven képét nyújtja. Állatok, mesebeli lények, tündéri szépségű, buja érzékiségű asszonyok, fejedelmek, bölcsek, tolvajok népesítik be ezt a világot, melynek színessége, tarkasága azonban végtelen sivárságot takar: a fejlődésében megrekedt társadalom szegényes életviszonyait, emberi leszűkítettségét. Talán ezért röpköd oly buján a nyelvi és érzéki fantázia e történetekben, miként minden ország népmeséiben is: a sivár élettel szemben elven és színes a mesék, a csodák világa.
