„A költő területe a valóság; föladata a gyakorlati segítés. Nem vers az, ami nem mutat valami megoldást a tisztázás felé. Még ha azt tisztázza is, hogy nincs megoldás.” – vallja Illyés Gyula egyik írásában. Ez a tisztázó szándék szövi át egész líráját az 1945 utáni évtizedekben is. Nincsenek illúziói: jól tudja, hogy a költő nem mindenható, s adódnak helyzetek, mikor szava nemigen hallik. Jól tudja azt is, hogy „ Szűk magyar voltomnak s hazámnak s éveimnek gátja között” kell munkáját végeznie. S az „ Európa – peremű népek” közül egyiknek irodalmában dolgozva, Illyés Gyula költészetére is illik, amit Éluard mondott Superville lírájáról: „Versei segítenek élni.”
Illyés költészetét azért tarthatjuk – a líra határai között – teljesnek, összegező érvényűnek és a modern magyar líra fejlődéstörténetében az egyik legkarekterisztikusabb, egyszersmind legtöbb értéket teremtő változatának, mert verseiben a formaújítás együtt lélegzik a tárgyi sokoldalúsággal, a mindenre figyelő érzékenységgel. Halál, szerelem, nemzet, emberiség, múlt, jövő, „mozgó világ”, természet együtt alakítja ennek a költészetnek az anyagát, téma szerint ez mind föllelhető a versekben, áteresztve a személyiség szűrőjén. Ellentéteket szólaltat meg, ám a sokat emlegetett harmónia változatlanul egyensúlyban tartja a szélső pólusokat – írja egyik összegző tanulmányában Béládi Miklós, e kötet verseinek értő válogatója.
Illyés Gyula fél évszázados költői pályájának fontos állomásait mutatja be ez a kötet.
