A magyar és európai történelem "nagy elfeledettjei" között szerepel a regény főhőse, Zsigmond király, aki fél évszázadot átívelő uralkodása alatt a korszakváltás egyik legjellegzetesebb alakja lett. Ragyogó uralkodói képességeit megdöbbentő emberi gyengeségek árnyékolják. Ezekből az ellentétekből bontja ki az író a XV. század elejének Magyarországát és Európáját.
Trónviszályok, csatavesztések, sőt börtön mélységeiből emelkedik fel a főszereplő, hogy a kontinens legjelentősebb uralkodójává, római császárrá koronáztassa magát. Megszervezi a késő középkor első nagy nemzetközi találkozóját, a konstanci zsinatot, s itt kitűnő diplomáciai munkával megszünteti az egyházszakadást. Ugyanakkor Husz Jánosnak adott menlevele kijátszásával maga is előidézője a huszita mozgalom fellobbanásának. Megértés és kegyetlenség, megfontoltság s felelőtlenség szinte filmszerű sűrűséggel váltják egymást sorsfordulataiban. Második hitvese - Cillei Borbála - méltó társa ragyogásban, pénzsóvárságban, szépségben és erkölcsi botlásokban. A kor rajzát a nagyszámú magyar és idegen szereplő egészíti ki, akik emberi tulajdonságaik teljességében emelkednek ki a történelem homályából.
A jámbor középkori fejedelmek Királytükrök formájában adták tovább tanácsaikat, intelmeiket az utódoknak - az erkölcsös élet, a jó kormányzás, a lovagi erények megtartására. Zsigmond sorsának alakulása - e történelmi korszak fordulóján - világosan mutatja az elmúlt világ eszményeinek csődjét, a mindent átformáló Reneszánsz küszöbén.
