Kitörés óta rengeteg szépirodalmi művet írtak a Nagy Honvédvédő Háborúról, de kevés tett szert – már megjelenése pillanatában – olyan népszerűségre, mint Gorbatovnak a leigázhatatlanok elszánt küzdelmét megörökítő regénye.
A németek a megszállt, de nem meghódított országrészeken, így a természeti kincsekben és ügyes munkáskezekben egyaránt gazdag Donyec-medencében is mindent elkövettek, hogy ne csak a területet, hanem az emberi lelkeket is sarkuk alá hajtsák. A csábítás, a kényszer, a kínzás megannyi eszközét latba vetették, hogy a szovjet nép ott rekedt fiait-lányait szolgálatukra fogják. És itt nyilvánul meg a leghitelesebben Gorbatov realizmusa: kendőzés nélkül mutatja be a megtántorodókat, az árulásra vetemedőket is, a meglapulókat, a sunyítókat is.
A mártírok véréből, kínjaiból és a Vörös Hadsereg roppant erejű előretöréséből születő győzelem természetesen csak azoké lehetett, akik sohasem adták be a derekukat, az olyanoké, mint Tarasz Jacenko meg a családja, és hűséges társai.
Az ősi históriás énekek fordulataira emlékeztető stílusban megalkotott regényt már 1946-ban Állami Díjjal tüntették ki; film, sőt opera is készült belőle, és nemcsak a Szovjetúnió, hanem sok más ország népeinek nyelvére lefordították.
