Honfoglaló őseink tizenegy évszázada telepedtek le a Kárpát-medencében. A félnomád, pogány magyarság a X. században kalandozásokkal, zsákmányoló hadjáratokkal kísérelte meg fennmaradásának biztosítását Közép-Európában, hosszú vándorlásának végső helyén. A kezdeti sikereket azonban kemény ellenállás követte, 955-ben a Lech-mezei csatavesztés véget vetett a kalandozások korának. A kora középkori Európában csak olyan nép tudott fennmaradni, ellenállni az Ottók megújította Német-római Birodalom terjeszkedésének, amely felvette a kereszténységet és tartós állami szervezetet hozott létre a frank birodalom és utódállamainak mintájára. Különösen egyezett három szomszédos nép történelmi útja, beilleszkedése. A csehek, lengyelek és magyarok nemcsak közel egy időben, hanem egészen hasonló módon léptek az államalapítás és egyházszervezés útjára. Csehországban a Premislida-dinasztia, Lengyelországban a Piastok, míg Magyarországon az Árpádok verték le a központosító hatalomnak ellenálló törzsfőket és nemzetségfőket; és elkobzott birtokaikon egységes államszervezetet építettek ki. Az uralom stabilizálásához azonban a gazdasági előfeltételek nem voltak elegendőek: a kereszténység felvétele, az államhatalmat megerősítő egyházszervezet kialakítása biztosította e népek fennmaradását, európai beilleszkedését.
Hazánkban az új rend bevezetése Géza fejedelem (973-996) és fia, első királyunk, Szent István (997-1038) nevéhez fűződik. Géza teremtette meg az államalapítás feltételeit, nyugati térítő püspököket hívott az országba, fiát megkereszteltette, s 996-ban megkezdte építését első maradandó egyházi intézményünknek, a máig fennálló pannonhalmi bencés apátságnak
