Hogy mi mindent kristályosít ki gondolatokkal, kultúrával telített művészből a táj, alig akad szemléletesebb példa Keresztury Dezső 1946 és 1956 között született versciklusánál. A Balaton-felvidék képe, a víz, az erdők, a szülőház elődök emlékét őrző tárgyai, szüretek, egy öreg matriarcha arca vagy az egykori cigányszépség elnyűtt vonásai kápráztatják a szemet nőies, változékony szépségükkel, s ugyanakkor kettősen túlmutatnak önmagukon: az érzéki élményben felködlik a gyerekkor, világra eszmélés s ugyanakkor a létezésnek az az általános, mondhatni filozófiai átérzése-gondolása, mely mögött az elmúlás, a végtelen Űr sejtése lappang.
E sokrétű, közvetlen, eredendően "lírai", leegyszerűsítve úgy is fogalmazhatnánk: "modern" élménykör a hexameterek kimért, fegyelmezett, eltávolító ritmusában bizarr ellenpontozást kapott, s így líraibb a lírai vallomás, mulandóbb a múló idő e kis kötetben.
