Az ötvenes évek elején édesapám Székesfehérvárra utazott, és a vonatablakból meglátta a Velencei tavat. Annyira magával ragadta a látvány, hogy rögtön leszállt a vonatról, és albérlet után nézett a faluban. Néhány év múlva már a vízparton laktunk, ahol nem voltak állandó lakosok, kivéve egyetlen családot nem messze tőlünk. Abban az időben még hatalmas rétek voltak a tó közelében, így közvetlenül a mi házunk mellett is. Gyerekkoromban gyakran feküdtem a fűben, bámulva az eget, a felhőket, hallgatva a madarak énekét. A változást Anikóék megérkezése hozta, Erzsi nénihez, egyetlen szomszédunkhoz költözött a lánya két gyermekével. Bár ekkorra már 7-8 éves voltam, mégsem éreztem soha magányosnak magam, hiszen nem ismertem más életformát.
