Egyik kissé borongós júniusi délutánon, ebéd után kedvenc fotelemben üldögéltem, amikor is az Ő sürgető hangját meghallottam lelkemben. „Menj, ülj a számítógéphez, fontos közleményt diktálok neked." Ezzel egyidőben belső látással arcát, fehér ruhás sugárzó alakját pillantottam meg. Fáradt vagyok - mondtam, mert valóban reggel óta egyfolytában az Ő kinyilatkoztatásait „vettem", s jegyeztem fel számítógépem képernyőjére, s most kicsit csüggedten üldögéltem. Bár ezt megelőzően ismét hosszú perceken keresztül az elragadtatottság állapotát élvezhettem. Amikor is színpompás, ragyogó gondolatok és képek árasztották el tudatomat, s az az ismerős hálateli fehéren izzó örömérzés, ami ennek az élménynek mindig kísérője. Sugallatok formájában a készülő könyveknek még meg nem írt részeiből egész gondolategységek, érzés-tartományok érintettek meg, s ez végtelen boldogsággal töltött el. Ám ebédkészítés közben kissé kibillenve ebből a lelkiállapotból a kishitűség enyhe formája telepedett rám, olyan módon, hogy azon törtem a fejem, vajon sikerül-e mindazt a szépséget és igazságot és isteni sugárzást beültetnem ebbe a készülő könyvbe, amit Ő szán rajtam keresztül olvasóinak, s az önmagamban és írói eszközeimben való kételkedés foglalkoztatott. Továbbá az a félelem, hogy vajon szándékomat, s azt amit megmutatni szeretnék ebben a könyvben is, az emberek vajon nem értik-e félre. A hang ebben a csüggetegségben szólalt meg és sürgetett. Fáradt vagyok - mondtam, mire Ő azt felelte: - „ Jöjj velem, megfogom a kezed, s majd én felfrissítelek. Le kell jegyezned a könyv elejére szánt bevezető közleményemet."
