"Az éj úgy múlik, mint soha máskor. Nincs ivászat, nincs szerencsejáték. Az emberek parancsra várnak. Jól tudják, mit értett a király Zeusz haragján. Itt, a világ végén, ők fogják beteljesíteni. Valahányszor megjelenik egy futár, a katonák felugranak, várják, hogy mi lesz. Lukáccsal még mindig túl gyöngék vagyunk a harchoz, de nem ülhetünk tétlenül, különben képtelenek lennénk a bajtársaink szemébe nézni. A parancs reggel érkezik, és vele együtt levél is jön otthonról. Eleni húgom férje, Agathón írta. A gyalogságnál volt kapitány, míg Isszosznál egy régen volt, dicsőbb háborúban el nem vesztette a jobb karját. Mátyásnak Agathóntól, üdvözlettel Remélem, most, hogy annyi mindenen keresztülmentél és annyi mindent láttál, meg fogod érteni, hogy mit akarok mondani neked. Itt ülök, és nézem kicsiny fiamat, a húgod gyermekét, az unokaöcsédet, ahogy a napfényben játszik az udvaron. Tudod-e, drága öcsém, hogy karom elvesztése olyan mélyen beitta magát tudatomba, hogy amikor ez a gyermek megszületett, azt vártam, hogy akárcsak nekem, őneki is csak egy csonk lesz a jobb karja helyén. Aztán megláttam őt... Ép volt és egészséges, és én sírva fakadtam. Ha ránézek erre a gyermekre, úgy érzem, mintha az egész világ újjászületett volna. Gyere haza, öcsém! Jól tudom, mekkora csáberőt jelent a háború és a harag, éppen ezért kérlek. Ha lejárt az időd, ne hagyd, hogy bármi is visszatartson. Gyere haza hozzánk, amíg még nem késő! Könnyek peregnek végig bozontos szakállamon, ahogy e sorokat olvasom. Gyere haza? Hogyan tehetném? Azt kérdi, vak vagyok-e, hogy nem látom: a bosszúszomj az őrületbe kergeti az embert. Sosem képzeltem magam elé a letűnt múlt seregeit, amint egyik a másikat verte, vég nélkül, mert mindig akadt, aki törleszteni akart a másiknak? Összetekertem Agathón levelét és a málhámba dugom, a zsák lencse és az árpa közé. Még akkor is ott van, amikor elindulunk a völgy mentén, hogy faluról falura járva beteljesítsük Zeusz haragját - mígnem az öregasszonyokat és a hollókat leszámítva nem marad élő lélek a vidéken."
