Néha több, de inkább kevesebb szó esik a cigányokról: létezésük teher mindenkinek, tanítónak, szomszédnak, politikusnak. Akár „felemelni, integrálni, asszimilálni", akár kiirtani, elkülöníteni, megrendszabályozni akarjuk őket: mindig róluk, nem velük beszélünk. Mindig tudjuk, mi a baj velük; sokan vannak, mások, idegenek, nem a mi erkölcseink szerint élnek, munkakerülők, bűnözők, - minek soroljuk tovább. Azt nem tudjuk, ők mit akarnak, ők hogyan szeretnének élni. Valóban cigány osztályban, faluszéli viskóban, börtönben, segélyen, netán vannak a miénkhez hasonló vágyaik is? Vagy tényleg olyan reménytelenül mások? Hányadik ugyanolyan kört futjuk és hány évszázada futnak már ők? Fájdalmas, hogy mennyire nem vagyunk jelen a képeken mi, úgynevezett többségiek. A romáké ott minden, csak az övék, a ház, a pulóver, a kecske, az összes hiány. Cigányország, csak látszólag része a Magyarországnak nevezett tér-idő szegletnek. Ez nem a térképen szereplő Hajdúhadház, ez egy másik Tólápa, másik Budapest; a mi Magyarországunk nem ilyen. Pedig ilyen a mi Magyarországunk. Ez a Cigányország a mi Magyarországunkon van, s mégis külföldiként keressük fel. Lessük, figyeljük lakóit, megdöbbent turistacsapat, míg ők átnéznek rajtunk. Nem látják, ahogy lábujjhegyen lopakodunk üres szobáikban, nem hallják sóhajtásainkat, megilletődött köszönésünket; nem hagyhatjuk ott szavainkat, hitelesség, érvényesség, jelentés nélkül hogyan is tehetnénk? Cigányországból lassan minden emigrál, csak az emberek maradnak. Nekünk nincs, de a két fotós számára volt mondanivalójuk; virág, sparhelt, magnó, feleség, gyerek. Súlyos tőmondatok. Sem vád, sem vágy nincs a kamera előtti gesztusokban, csak bizonyosság, tudás, felismerés. Béke. Ezek az emberek túl vannak cigányságukon. Az csak egy igazolvány, egy barna pecsét, ami Cigányországban tartja, oda kényszeríti őket, holott többek ők ennél; büszkék, boldogok, fáradtak, szomorúak, szerelmesek. Tudnánk csak ennyit róluk, Cigányország napjai meg lennének számlálva.
