Nemcsak azért tartozik össze ez a négy mű, mert Kodolányi korai korszakának remekei, hanem mondanivalójuk, jellegük okán is. Kodolányi fölfedezi a húszas évek paraszti világának tragikus elmaradottságát, de azt a küzdelmet is, amit nagyra hivatott, tiszta emberek folytatnak a babonás, gyűlölködő, harácsoló, önmagát pusztító paraszti magatartás, családot bomlasztó indulatok, a kalmár kisszerűség ellen. Művei azért oly drámaiak, mert nem leplezi a falu gyötrő belső küzdelmeit, mert tragikus sorsúnak ábrázolja azokat, akik szembe mernek fordulni középkori szokásokkal, akik őszintébb, emberibb életet akarnak és mernek, de elbuknak, elmenekülnek, vagy értetlen közöny, csöndes haldoklás jut osztályrészükül. Komor színekkel festi meg a Kékhegy-ben a vidéki értelmiség kiszolgáltatottságát s azt a maradi erkölcsrendet, amely a legszebben induló szerelmet is megkeseríti, megfojtja. Sötét, baljós, könyörtelen e kisregények világa, de az író felelősségtudata éppen ebben az illúziótlanságban fejeződik ki: jól tudja, csak goromba szó, őszinte és pontos kórkép segíthet a bajokon, azon a népen, amely iránt érzett szeretete nemcsak ezeket a kisregényeket, hanem egész életművét áthatja.
