Veres Péter Olvasónapló-jának zárókötetét tartja a kezében az olvasó, amelynek anyagát a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában található eredeti kéziratok alapján adja közre a gyűjtemény gondozója, Kristó Nagy István. – Veres Péter, aki, emlékezhetünk, az egész ország "Péter bácsija" volt, amíg élet, s meg is maradt annak mindazok szívében és emlékezetében, akiknek írásaival: gondolataival és a nép sorskérdéseiben eligazítást kínáló bölcs szavaival bátorítást adott; az 1956 és 1969 között papírra vetett és olvasmányélményeire vonatkozó jegyzeteiben sem ír közvetlenül megélt, napi életről, de – s éppen ez a jellegzetesen Veres Péter-i benne! – minden sorát átjárja a megélt élet tapasztalata s a hajdani szegényparaszti sorsból, a "hárommillió koldus" tengeréből fölemelkedett szellem és jellem bölcsessége. "Az én irodalomtörténetem ez a napló lesz – olvashatjuk e kötet elején a következő megállapítást, amelyet valamikor 1956 tavaszán jegyzett föl nagyalakú spirálfüzeteinek egyikébe az író. – Ebben sok tévedés, de hazugság nem lesz. Még igazságtételből sem lesz. Ha én nem szeretem – mondjuk Hugo Victort, Zolát, Maeterlincket és másokat – ezt csak megírom, de nem teszem oda, hogy »de azért«. Mert mihelyt az író bíró lesz, hazudnia kell, a jágói igazságot kell megkeresnie." Ez persze nem ars poetica; több, mélyebb annál. S mit tehet ehhez hozzá, aki megismerteti belülről is ezt a könyvet? Legfeljebb annyit: így van, így igaz.
